redirect

Mivel a freeblog egyébként igen nívós szolgáltatása az esetek nagyobbik részében nem elérhető, márpedig én blogot írni csak hirtelen felindulásból tudok, elköltözöm egy mégjobb, de legalább megbízható szolgáltatóhoz.

winnerizer.blogspot.com

minden jó

Minden jó, meg minden működik, csak éppen a mélyen átélt cél hiányzik.

Illendőségből, meg mert az ellenkezője még ennyire sem jó, fenntartok egy rendezett életet. Főtt kaja, vetett ágy, figyelmes nő, prémium, barátok, hobbi.

Egy valami vígaszt nyújt: van ötlet, van terv arra, hogy lehet megtalálni a kiutat. Szám szerint kettő. A terv, az jó. A terv, az már majdnem cél.

Tulajdonképpen semmi bajom, alapvetően ugyanez ment az elmúlt 29 évben. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem az utazást. 

álom megint

Az egész nagycsalád a nagymamám házában lakott, aminek a kertjében egy gödörből rendszeresen feltört egy kék lángoszlop. Ha elkezdte, mindenki az ablakhoz rohant, és rettegve bámulta.

Mindig jópárszor feltornyosult, mejd visszahullott, mint egy gejzír, egyre magasabbra, és a végén megjelent a tetején - pont az emeleti ablak magasságában - egy vöröslő alak. Mindenki elbújt a lakásban.

Egyre gyakrabban csinálta, és egyszer én nem szaladtam el. Odamentem az ablakhoz, és ránéztem. Visszanézett rám, közelebb jött. Rámköszönt, letegezett, én meg visszahabogtam valamit, ami láthatóan nem tetszett neki és rámmutatott a botjával. - Ne bánts! - kiáltottam rémülten, mire bejött a szobába, és azt akarta, hogy a ház lakói énekeljenek neki. Kalimpált a bottal, mint valami karmester.

Megpróbáltam embereket szerezni, nem magamat féltve, hanem a többieket, de nem tudtam, mert mindenki elbújt. Mikor ezt megmondtam neki, megint rám mutatott a botjával, azt mondta, akkor megbüntet minket, és a botból kijött egy csillag. Elkerültem a csillagot, ami erre bejárta a lakást, és mikor visszajött, száz darabra hullott, és mindegyik cikk-cakkban száguldozott, nem lehetett elkerülni.

Nagyon be voltam fosva, de mikor eltalált az egyik, nem szörnyűség történt, hanem szárnyas békává változtam. Tudtam repülni, brekegni, ugrálni. Láhatóan jól szórakoztam, és akkor a vörös figura elkezdett valamit mutogatni, amről úgy gondoltam, biztos azt kérdi, hajlandó vagyok-e végre embereket szerezni. Bólogattam.

Újra emberként kirohantam az előtérbe, ahol apám ájult anyámat hozta éppen föl a lépcsőn. Gondolom megártott a békaság. Letette egy székre, ahol magához tért, leült vele szembe, és elkezdtek vitatkozni.

Kérdeztem őket, hol vannak a többiek. Vitatkoztak tovább. Kiabáltam, kalimpáltam, leszarták. Végül elkezdtem közöttük csapkodni az asztalt, mire megmondták, hogy elbújtak a kályhában, meg lent a pincében a medencénél.

Rohantam vissza a varázslóhoz - eddigre már így hívtam magamban -, hogy elmondjam, hol vannak a többiek, de eddigre már talált magának játékszereket: az unokanővéremet és valami vendégét. A vendég nem volt hajlandó családtagként kezelni, ezért a fejére tette a botot, mire a vendég elkezdte amolyan cimborásan boxolni. A varázsló visszaboxolt, és láthatóan nagyon elégedett volt.

Ekkor megláttunk egy gyíkot rohanni a földön, nyakában méteres madzaggal, mutatta, hogy kapjam el. Rohantam, de a gyík nagyon gyors volt, cikázott bútorok lábai alatt. Erre a varázsló a levegőbe emelte az összes bútort, nekem meg sikerült elkapni a madzag végét.

A vörös alak rálépett a madzag végére, és elkezdte cibálni szerencsétlen gyíkot. - Hé, ne öld meg! - kiáltottam rá, mire nagy szemeket meresztett, és most először nem utasított, mikor hozzám szólt. - Miért? Tegnap te is öltél. - válaszolta. Azt mondtam, nem emlékszem, és dumáltunk arról, hogy néha az ember öl, de én igyemkszem elkerülni.

Aztán a fejemre rakott egy piros törülközőt - fasza, gondoltam, megint valami baromság - és elkezdte az ujjával bökdösni a fejem. Vártam a hatást, de nem történt semmi... lehúztam a fejemről a lepedőt, láttam a vigyorgó fejét és felröhögtem -  te most szórakozol velem!? - mire még szélesebb vigyorral azt felelte, hogy nem, mert megfordította a fejem.

Megtapogattam a fejem. Alul volt a szám, felül a szemem... minden a helyén. Röhögtem, mondtam neki, hogy barom, és együtt vigyorogtunk tovább. Aztán azt is mondtam neki, hogy én már értem őt. Hogy lehet, hogy ő maga az ördög, de szerintem akkor sem gonosz, hanem olyan, mint egy gyerek.

Oszt felébredtem.

N.A.P. - update

1. Rat King kiolvasása
2. Váltás autóról bicajra
3. Babzsákfotel-projekt
4. Albérlet otthonosítás
5. Modell-based testing tanulás
6. Spanyoltanulás
7. Vállalkozás megszüntetése
8. Kick-box elkezdése

így

Most, hogy az elmúlt egy-két évben a kalandvágy fölé kerekedett a beilleszkedés vágya -  mint az a Homo Sapiens hímjeinél lenni szokott, az integrációs folyamatot egy nőstény egyed szaga indította el, sőt, tartja fenn - új, érdekes területre kerültem, ahol új, érdekes dolgokat tanulok. Például.

Állítás: A munka világában fontosabbak a képességek, mint a tudás.

Bizonyítás: 

• Képesség alatt azokat a viselkedési, gondolkodási sémákat értem, melyeket az ember személyiségfejlődése során alakított ki, és melyek meghatározzák, hogyan viszonyul a külvilághoz.
• Tudás alatt a lexikális ismereteket értem, koherens rendszerben, mely rendszerbe a munkavégzés során beilleszthetők a további megszerzett információk.
• Tudást szerezni hónapokig tart. Képességet fejleszteni évekig. A próbaidő általában 3 hónap.

Ezek után nem értem, hogy miért nincs az oktatási rendszerben képességfejlesztés. Hol tanul az ember határozottságot, felelősségvállalást, egyértelmű kommunikációt?

Sőt, a munkából és bérből élők is jelzésértékűen összevigyorognak amögött, aki nem szakmát tanul estin, hanem mondjuk pszichodrámára, jógára, vagy gyónni jár.

A tárgyi tudás kultuszát éljük, és lenézzük azt, aki bevállalja azt, hogy számára van világ ezen kívül is.

a dicső múlt

Mr. Gilette: Pirike, kérem írja a jegyzőkönyvbe: American Safety Razor Company harmadik negyedéves értékesítési megbeszélése, 1901 október 14.

Jelenlevők: Mr. Kampfe feltaláló, Mr. Gilette tulajdonos és a Pirike.

Jó negyedévet zártunk, és elmondhatjuk, hogy biztonsági pengéinkkel elértük a piac befogadóképességének maximumát. Mr. Kampfe, ez azt jelenti, hogy ha nem talál fel valami új dolgot, nem nő tovább a cég.

Mr. Kampfe: Talán, ha tovább rontanánk a pengék minőségét, és gyorsabban kopnának...

Mr. Gilette: Szó sem lehet róla! Magának fogalma sincs az üzletről. Rontsa el úgy a borotvát, hogy azt gondolják, jobb lett. Kampfe, én azt akarom, hogy elduguljanak a borotvák.

Mr. Kampfe: Uram... hogy a halálba tud eldugulni egy penge?! Én nem varázsló vagyok, csak egy mérnök!

Mr. Gilette: Nem érdekel. Oldja meg, ezért kapja a fizetését.

Mr. Kampfe: Talán... tegyünk szorosan egymás mellé két pengét. Az olyan, mintha jobb lenne, pedig szart sem ér, viszont beszorul közé a levágott szőr.

Mr. Gilette: Pirike, jegyzetelt? Ma történelmet írunk!

huhh

Álmomban még mindig albérletet kerestem, és végül találtam egy külvárosi, fából ás bádogból készült zárt gyalogoshíd középső, egy kis zátonyon álló pillérjére szerelt platformot.

Csak padlója volt, meg körbe korlát, fölötte a gyaloghíd, alatta a kis szigeten gyom, én meg érdeklődve nézegettem, hogy hmm... van csap is... A közepén egy iszonyatnagy átjátszótorony állt, piros-fehérre mázolva, de az egyik támpillérje hiányzott.

Egy réges-régi álmomban már jártam ennél a hídnál biciklivel. Érdekesek ezek az évek távlatából visszatérő helyszínek, amik csak a fejünkben léteznek, és - gondolom - legtöbbször nem is tudunk róla.

Aztán a hídról egy szép, de természetellenesen vörösre festett hajú lány azzal a tekintettel, ahogy szar környéken maguk elé merednek a lányok, keresztülsietett a pallókon, és átlépett a szemben lévő lepukkant gangos ház körfolyosójára, majd becsukta maga mögött a lakása ajtaját.

Ennyi.

Előtte még álmodtam valami türkizkék és citromsárga csecsemőket lóbáló nőkről is, de erre már nem emlékszem.

Csak arra, hogy álmomban még figyelmeztettem magam, ez akkora baromság, hogy erre emlékeznem kell ébredés után is.